Ember tervez, az eső meg permetez. Bizony, eredetileg ma reggel egy több órás hegyi futással indítottam volna, de olyan vihar van, hogy szó szerint vízszintesen esik. A szemközti 10. emeleti lakást nehezebb lesz eladni, mert a hirdető transzparenst épp most gyűri le az orkán. Itthon maradok ahelyett, hogy hazamennék, és dolgozgatok. Van mindenféle csinánivalóm, például videókat kell összevágnom. Arról már lemondtam, hogy ezt a kórházban tegyem, bár egy kémjátszmához elegendő instrukcióval láttak el, hogy bejussak az orvosi szobájukba. Hát, mágneskártya és helyismeret nélkül odatalálni nem volt egyszerű, tényleg egy viharvert CIA ügynököt is leakasztottak volna, mielőtt kiüti a lift tetejét, és a szellőzőrendszeren át a gyermeksebészek számítógépe elé huppan. Csúszatatott infókkal (az elsőn a sürgi van, ott nem kell kártya) többszörös lift átszállással, tök véletlenül találtam magam a jó helyen. Az ajtó melletti trezorban beállítom a számkódot, ettől lenyílik, és benne rejtőzik a kulcs!!! Mi lett volna, ha csak úgy adtok egyet?! Vagy itt kulcsfedezet van az arany helyett? Még jó, hogy a trezorhoz nem kell sorszám! Rájuk rúgom az ajtót, sehol senki. (Szombaton?) A gép szeretné, ha tudnám a jelszót. Ezt én legalább annyira szeretném, mert tegnap a laza kolléga azt állította, hogy nem kell. SMS egy másik kollégának, türelem. Aztán elveszik, elindulok haza, félúton jön a válasz a jelszóval. Megy vissza a túró.
Itthon nagy a pörgés. A lakótársam 2 kis jófej poronttyal, és gyakran fordulnak meg vendégek is. Ők a Zöld-foki szigetekről származnak, Afrika nyugati partja mellől, ami régen portugál gyarmat volt. Az egyik vendég, Dulce, metálhigiénés nővér, egy konferenciára jött. Széleskörűen kitárgyaljuk a zöld-foki, a portugál, és a magyar pszichoszociális hálót. Az angolja nagyon hasonlít a portugálomra, ezért tényleg könnyebb beszélgetni. Lesütnek-lefőznek pár hazai kaját, a banános palacsinta receptje már az enyém. A tegnap esti egytál a cachupa névre hallgat, van benne bab, csicseriborsó, csülök, kóbász, zőccségek. Jóféle, hozzá sült vér dukál, és valami különleges, tipikusan zöld-foki kísérő, amiben az alföldi töpörtyűre ismerek! Háhááááá, őseink ott is kalandoztak! Fővárosa Praia, etimológiailag az „apraja” szóból származhat, tényleg nem nagy szigetek. A cachupának nem volt ideje vérré válni bennem.
Dulce-szal egyébként volt egy jófej interakcióm: fölérek a lifttel, ott áll az ajtó előtt. Csá,mivan. Minden királyságos. Mit csinálsz? „tocei muito”-amit én úgy értek, hogy játszottam egy hangszeren, a tocar ezt jelenti. Mondok, jó, bár egy rozsdás fél dorombot nem látok a kezében, és nálunk amúgy sem általános jelenség a panelgrundon gyakorolni. Beszélgetünk 5 percet az ajtó előtt, már mennék be, amikor megkérdezi, hogy nem akarom-e beengedni. Mondok, de. Akkor esik le, hogy ők a csengetést is így híjják. Játszott a csengőn, de nem engedték be. Nem gyakorolt eleget. Széltolók gyöngye, nem mehetsz a házi hangversenyre, Miklós bácsi nem farag nádat az oboádba gitárpengetőn. Akkor Portugáliában mindenki zenész, aki be tud csöngetni?
A kedvenc kávézóm nem ver át. Egy portugál sráccal beülünk egy sörre, a kávésnéni épp a térképész bácsi arcáról törölgeti a kávét. Nyugdíjasklub és kávészentély. Hoz sört, (melyiket a kettő közül?) meg ajándék kókuszos sütit. Van, ami nem változik. De nekem az egész ittlét ilyen, nem volt nehéz egy másik várost megszokni. Ugyanaz a szakadt fekete jakó, ugyanaz a koszos bringástáska az oldalzsebben a szótárral, a sok világos macskakő, azok a zseniális keskeny, színes házak a csempékkel és a kovácsoltvas erkélyekkel, gyalog mindenhova, mi hol a legolcsóbb, merre lehet futni, és ha még egyszer megszólalsz portugálul, előrántom a szótáramat. A portugál srácról kiderül, hogy nem játszik semmilyen hangszeren, állítása szerint csak kapucsengőn. Szívassatok szegény magyarokat helyi poénokkal, de legalább ez is nevet kap.
Legyen itten szó igazi muzsikáról is: belinkelek egy videót. Egy Zeca Afonso nevű énekest hallhattok rajta, akit én csak a portugál Cseh Tamásnak szoktam hívni. Ugyancsak a ’60-as, ’70-es években harcolt a rezsim ellen, amit egy Salazar nevű diktatórikus elnök uralt. Egy volt tanárom szerint ezzel a dallal indult meg egy virágotapuskákba, monnyonle folyamat, ami megdöntötte a rendszert 1974 április 25.-én. Lisszabon ikonikus hídja nevében ezt a dátumot viseli. A különbség, hogy ő itt kommunistaként volt ellenfél. A címe szabadon azt jelenti, hogy „hozz egy másik barátot is”- hallott már valaki hasonlót Magyarországon :) ?
