Utólag azt mondom, a maratonfutás nehezebb, mint gondoltam. Mondtak persze mindenfélét, hogy a 30-nál van a fele, meg hogy az ember módosult, beszűkült tudatállapotba kerül, azt is, hogy spéci módon kell felkészülni rá, ezeket egy kicsit nagyvonalúan kezeltem. A sérüléseim miatt baromi későn kezdtem el edzeni. Az egész szituáció nagyon ismerős. Sokszor fordult elő velem, hogy túlzóan nagy célokat tűztem ki magam elé, és a teljesítés nem ment könnyen. A legjobb példa, amikor az évfolyamom egy része a pokolba kívánt, mert az élettan vizsgám előtt kitaláltam, hogy most figyeljetek, ezt készülés nélkül is simán behúzom! Annyian komolyan vették, hogy magam is elcsodálkoztam, és jókat derültem magamban: haha, figyeljétek, így kell ezt, fő a lazaság! Teljesítettem is a vizsgát. Harmadjára.

A maraton előtti napon az álmoskönyvek szerint ildomos az alsó végtagjainkat jégbe polcolva tartani, és a föld érintése nélkül a legszükségesebb mozgásokat végezni. Ezen a napon keresztbe-kasul jártuk Lisszabon szépségeit Annával, aki a félmaratoni távot lőtte be. Estére olyan izomlázunk volt, amennyire csak egy 20 kilométeres séta engedi. Én képtelen voltam aludni, bár nagy drukkot nem éreztem. Az eső csapkodta az ablakot, és arra gondoltam, hogy nem sokára ugyanilyen kedvesen csapkodja majd az arcomat is. Az időjósok felhőszakadással kecsegtettek. A maraton és a félmaraton táv egészen más helyről indult, csak a cél előtti 12 km volt közös. A maratoni táv az Atlanti-óceánnal szomszédos Cascais-ból rajtolt, és egy elképesztően szép partszakaszon ért be a városba. Ezen a pályán terül el Estoril, ahol a motorversenyek kedvelői rontják a hallásukat, és itt  nyugszik Horthy Miklós is jópár elit cimborájával, lévén hogy az országukat elhagyó vezetők közül sokan lettek itt rezidensek. (Nem, nem úgy...)

A HÉV-nek megfelelő vasúti kocsik zsúfolva voltak maratonistákkal, és olyan izomszaggal, hogy mindenféle kapaszkodó nélkül meg lehetett állni, csak elég volt rátámaszkodni az illatfelhőre. Körülöttem szerb, olasz, francia, spanyol, német, és még ki tudja hányféle nemzetiségű arc foglalt helyet a földön, üléseken, csomagtartón. Fél szemmel lesed a matricákat a rajtszámokon: ki indul egy kategóriában, milyen cucca van, mennyire vág elszánt vagy laza fejet. Nekem kék matricám volt, ami azt jelentette, hogy legkésőbb 3 óra 30 perccel a rajt után már tolom be az ingyen jégkrémet. Persze, hogy a wc-nél fél Pécs áll sorba, és azzal a mozdulattal csukom be kívülről az ajtót, amelyikkel kinyitottam. Átmászok a korláton, mindenki ugrál -emberek, én nem boxolni jöttem! Az indító zene a Highway Star, jobb nem is lehetne. Enni, azt nem igazán sikerült, sebaj, majd a frissítőkön. Indulunk, két lépés után beszúr az oldalam. Bőrig ázunk egy zuhanyszerű viharban, de kárpótlásul az öböl partján gyönyörűen kiderül az ég. Nekiengedem, tüzel a jó idő, a sok ember, a tenger látványa. A szárnyas fehér srác a fejemben elkezdi mondani, hogy elfutod az elejét, haver! Erre még sokat gondolok később. Jól esik, zabálom a kilométereket, 4,5 körüli ezrekkel haladok. Az első frissítő ponton a meglepetés: csak vizet osztanak a cserkészek. Ez a 17. kilométerig így is marad, az első fél banánt akkor sikerül bevinni. Csak mindig a 3:30-as iramfutó előtt, belövöm a hasonló tempójúakat. Egy szürreális külsejű alakkal húzzuk egymást, akit csak párducnak nevezek, végül nem derült ki, hogy nő volt-e, vagy férfi. Egy idő után egyedül maradok, és a víz kezd kevés lenni, hogy pótolja, amit kifutok magamból. Érzem, hogy ezt még megszenvedem. A félmaraton még mindig 5-ös ezrek alatt, de megüt a fáradtság. Páran elhúznak mellettem. Az első frissítő 24-nél, ahol meg is állok inni. 25-nél ér be a 3:30-as iramfutó, belehúzok, alig tudom tartani a lépést. Beérünk Lisszabon szívébe, az ikertéren rengeteg ember szurkol. A hátamon a felirat, Péter Etlinger, Hungary. Nem lassíthatok, de már szorítom a fogam, és a maradék 15 kilométer iszonyatosan soknak tűnik. Elérjük azt a helyet, ahol a félmaratoni mezőnyt hajtűkanyarban visszafordítják, és a pálya közössé válik. Annát figyelem, biztos, hogy szembefut. Koncentrálok a világoskék pólókra, a lábam nem csinálja azt, amit mondok neki. Szobafogság, álljál a sarokba, nincs zsebpénz, de ez a kis szemét majdnem önálló életre kel. Egyszer csak meglátom Annát, a másik sávban, átkiabálunk: minden oké? Minden az. Csak később derül ki, hogy nem volt ruhatár a félmaratonon, és a versenyre kapott tornazsákkal a hátán küldi le, ami ha nem csapkod, akkor bevág. Ezután már csak vonszolódás, messze vannak már a vágyott 5-ös ezrek. Az egyik frissítő után nagyon furcsán fényes a világ, szédülök, azt hiszem, ezt hívjuk precollapsusnak. Nem baj, menni köll, túrom neki, ettől mind a két vádlim görcsbe áll, érzem azt a 4-5 csomót bennük. Nem tudom, hogy érem el a 40.-et. Akkor leesik, hogy megvan, belehúzok, 2-3 perccel jobb lehet. Minden kilométer a duplájának tűnik. Rengetegen várnak a cél felé. Nincs mit spórolni, bele mindent. A célegyenes utolsó 100 méterét üvöltve sprintelem, a szurkolók is átveszik, még látom az időt, nem olyan rossz. Később kiderül: 3:39:15, tényleg tudok neki örülni. A célban nincs pozíció, ami kényelmes lenne, a nyújtási kísérlettől beáll a vádlim. Mezítláb várom Annát, aki a nap tornazsákos hőse lett.

Este elindulunk a városba. A lépéseink olyanok, mintha csípőficamos részeg szarvasbogarak igyekeznének valahová a holdon. Két ürge néz ki egy földszinti ablakon, figyelik a járni tanulókat, az egyik arcán cinkos mosoly szalad át, és csak ennyit kérdez: Maraton? Ehhez nem is kell portugálul tudni.