Utólag azt mondom, a maratonfutás nehezebb, mint gondoltam. Mondtak persze mindenfélét, hogy a 30-nál van a fele, meg hogy az ember módosult, beszűkült tudatállapotba kerül, azt is, hogy spéci módon kell felkészülni rá, ezeket egy kicsit nagyvonalúan kezeltem. A sérüléseim miatt baromi későn kezdtem el edzeni. Az egész szituáció nagyon ismerős. Sokszor fordult elő velem, hogy túlzóan nagy célokat tűztem ki magam elé, és a teljesítés nem ment könnyen. A legjobb példa, amikor az évfolyamom egy része a pokolba kívánt, mert az élettan vizsgám előtt kitaláltam, hogy most figyeljetek, ezt készülés nélkül is simán behúzom! Annyian komolyan vették, hogy magam is elcsodálkoztam, és jókat derültem magamban: haha, figyeljétek, így kell ezt, fő a lazaság! Teljesítettem is a vizsgát. Harmadjára.

A maraton előtti napon az álmoskönyvek szerint ildomos az alsó végtagjainkat jégbe polcolva tartani, és a föld érintése nélkül a legszükségesebb mozgásokat végezni. Ezen a napon keresztbe-kasul jártuk Lisszabon szépségeit Annával, aki a félmaratoni távot lőtte be. Estére olyan izomlázunk volt, amennyire csak egy 20 kilométeres séta engedi. Én képtelen voltam aludni, bár nagy drukkot nem éreztem. Az eső csapkodta az ablakot, és arra gondoltam, hogy nem sokára ugyanilyen kedvesen csapkodja majd az arcomat is. Az időjósok felhőszakadással kecsegtettek. A maraton és a félmaraton táv egészen más helyről indult, csak a cél előtti 12 km volt közös. A maratoni táv az Atlanti-óceánnal szomszédos Cascais-ból rajtolt, és egy elképesztően szép partszakaszon ért be a városba. Ezen a pályán terül el Estoril, ahol a motorversenyek kedvelői rontják a hallásukat, és itt  nyugszik Horthy Miklós is jópár elit cimborájával, lévén hogy az országukat elhagyó vezetők közül sokan lettek itt rezidensek. (Nem, nem úgy...)

A HÉV-nek megfelelő vasúti kocsik zsúfolva voltak maratonistákkal, és olyan izomszaggal, hogy mindenféle kapaszkodó nélkül meg lehetett állni, csak elég volt rátámaszkodni az illatfelhőre. Körülöttem szerb, olasz, francia, spanyol, német, és még ki tudja hányféle nemzetiségű arc foglalt helyet a földön, üléseken, csomagtartón. Fél szemmel lesed a matricákat a rajtszámokon: ki indul egy kategóriában, milyen cucca van, mennyire vág elszánt vagy laza fejet. Nekem kék matricám volt, ami azt jelentette, hogy legkésőbb 3 óra 30 perccel a rajt után már tolom be az ingyen jégkrémet. Persze, hogy a wc-nél fél Pécs áll sorba, és azzal a mozdulattal csukom be kívülről az ajtót, amelyikkel kinyitottam. Átmászok a korláton, mindenki ugrál -emberek, én nem boxolni jöttem! Az indító zene a Highway Star, jobb nem is lehetne. Enni, azt nem igazán sikerült, sebaj, majd a frissítőkön. Indulunk, két lépés után beszúr az oldalam. Bőrig ázunk egy zuhanyszerű viharban, de kárpótlásul az öböl partján gyönyörűen kiderül az ég. Nekiengedem, tüzel a jó idő, a sok ember, a tenger látványa. A szárnyas fehér srác a fejemben elkezdi mondani, hogy elfutod az elejét, haver! Erre még sokat gondolok később. Jól esik, zabálom a kilométereket, 4,5 körüli ezrekkel haladok. Az első frissítő ponton a meglepetés: csak vizet osztanak a cserkészek. Ez a 17. kilométerig így is marad, az első fél banánt akkor sikerül bevinni. Csak mindig a 3:30-as iramfutó előtt, belövöm a hasonló tempójúakat. Egy szürreális külsejű alakkal húzzuk egymást, akit csak párducnak nevezek, végül nem derült ki, hogy nő volt-e, vagy férfi. Egy idő után egyedül maradok, és a víz kezd kevés lenni, hogy pótolja, amit kifutok magamból. Érzem, hogy ezt még megszenvedem. A félmaraton még mindig 5-ös ezrek alatt, de megüt a fáradtság. Páran elhúznak mellettem. Az első frissítő 24-nél, ahol meg is állok inni. 25-nél ér be a 3:30-as iramfutó, belehúzok, alig tudom tartani a lépést. Beérünk Lisszabon szívébe, az ikertéren rengeteg ember szurkol. A hátamon a felirat, Péter Etlinger, Hungary. Nem lassíthatok, de már szorítom a fogam, és a maradék 15 kilométer iszonyatosan soknak tűnik. Elérjük azt a helyet, ahol a félmaratoni mezőnyt hajtűkanyarban visszafordítják, és a pálya közössé válik. Annát figyelem, biztos, hogy szembefut. Koncentrálok a világoskék pólókra, a lábam nem csinálja azt, amit mondok neki. Szobafogság, álljál a sarokba, nincs zsebpénz, de ez a kis szemét majdnem önálló életre kel. Egyszer csak meglátom Annát, a másik sávban, átkiabálunk: minden oké? Minden az. Csak később derül ki, hogy nem volt ruhatár a félmaratonon, és a versenyre kapott tornazsákkal a hátán küldi le, ami ha nem csapkod, akkor bevág. Ezután már csak vonszolódás, messze vannak már a vágyott 5-ös ezrek. Az egyik frissítő után nagyon furcsán fényes a világ, szédülök, azt hiszem, ezt hívjuk precollapsusnak. Nem baj, menni köll, túrom neki, ettől mind a két vádlim görcsbe áll, érzem azt a 4-5 csomót bennük. Nem tudom, hogy érem el a 40.-et. Akkor leesik, hogy megvan, belehúzok, 2-3 perccel jobb lehet. Minden kilométer a duplájának tűnik. Rengetegen várnak a cél felé. Nincs mit spórolni, bele mindent. A célegyenes utolsó 100 méterét üvöltve sprintelem, a szurkolók is átveszik, még látom az időt, nem olyan rossz. Később kiderül: 3:39:15, tényleg tudok neki örülni. A célban nincs pozíció, ami kényelmes lenne, a nyújtási kísérlettől beáll a vádlim. Mezítláb várom Annát, aki a nap tornazsákos hőse lett.

Este elindulunk a városba. A lépéseink olyanok, mintha csípőficamos részeg szarvasbogarak igyekeznének valahová a holdon. Két ürge néz ki egy földszinti ablakon, figyelik a járni tanulókat, az egyik arcán cinkos mosoly szalad át, és csak ennyit kérdez: Maraton? Ehhez nem is kell portugálul tudni.

Ha egyszerre használsz három nyelvet, it could be happen easily, que as palavras misturam na tua cabeça. Na valami ilyesmi van. Elkészült a videóm a sérvekről, de kis híján én is sérvet kaptam tőle. Az oda vezető utat a saját evolúciómban ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a Neander-völgyben már nem volt trendi a véres kardfogú tigris szügy, ezért elkezdtek mérgükben tereptárgyakkal dobálózni, és két kovakő ütközése után elkezdett füstölni az avar. Én még X generáció vagyok, a Mario-t bónusz pályákkal bármikor kipörgetem hátrafele is, de filmet vágni, alá feliratokat rakni, és főleg narrációval ellátni, hát az magas polcon volt. Meg hát biztos tudjátok, ez hogy működik. Ötleteltek a főnökkel, kisül a koncepció, nekiülsz, és egy fél farzsibbadás nélkül néhány óra múlva röhögve leadod, aztán már mehet is az absztrakt. Na, ez most is így volt, a koncepció egy tucat alkalommal változott, naponta többször átírtam-kivágtam-beillesztettem-letöltöttem-leirtottam a vírust-rezignáltan írtam a kirendelt segítségemnek, aki nagyon készségesen válaszolt-napos késésekkel. Egy dolog nem változott: a felszerelésem. Takarodjál a lézerkardoddal, nekem csúzlim van! Na meg hát emellett a műtő 10-12 órában megy. Szerencsére végig tudatában voltam annak, hogy ez elsősorban kaland és kihívás, egyszer sem haraptam mellé. Sok átvirrasztott éjszaka után most egy kicsit hátradőlök. Küzdjön a disznó a jégen, ha lenne lantom, letenném-és felvenném a gitárt, aminek mostanában egyre többször érzem hiányát.

A kártyátlanság mai fejleményeképp a kórház alatti forgókapun nem tudtam kimenni. Úgy tűnt, nem lesz gond, olyan igazi klasszikus strandkijáratnak látszott, tudjátok, befelé nem, kifelé igen. Hát itt kifelé sem. Talán azért, mert nem lógott a nyakamban az a pénztárcának csúfolt műanyag henger, vagy egy fokhagymától szottyos lángos, ketchupos hekk-kel. Egy rövid ideig méregettem, hogy érdemes-e átmászni, közben jöttek emberek. Így nem volt az. Egy közepesen fiatal nőt kértem meg, hogy engedjen ki. Én úgy értettem, hogy csipogjon ki engem is meg önmagát is, ő meg úgy gondolta, hogy menjünk ki együtt. Előre tessékelt, aztán betuszkolta magát is az egyszemélyes ketrecbe, így látta egyszerűbbnek. Pedig nála sem volt rojtos napernyő keletnémet virágmintákkal. Most már ne is ígérgessetek nekem mágneskártyát, mindenhol jártam már nélküle, és egyetlen nyílászárót sem rongáltam meg. (Asztalos fia nem lóg a kilincsen!) Nagyjából minden fontos stratégiai pontnál kidumáltam már magam, úgyhogy elnézően mosolyognak: áááááá, doutor Pita, tudo bem? Hagyjátok futni.

A héten elején a meló nem hagyott, a második felében meg nem akartam futni, hogy pihentebben fussak vasárnap. Az intenzív gyalogos lét mellett a tudomány is rávett, hogy áthágjam. A narrációhoz szükséges jack-jack kábelt a 4 km-re lévő villanypiacról kellett beszerezni, szorított az idő, adta magát a futás. Kisfiam, fussál már le harminc deka jack kábelért! Nem futok, mert hülye azért nem vagyok! 

A portugál konyha sokszor egyszerű koncepcióval dolgozik: végy valamit, készítsd el, és üss rá egy tojást. Én ezt nagyon bírom, meg az algás krumplilevest is. Ma viszont emberiség elleni bűnt követett el a salátás gyerek a kantinban: hiába kértem, hogy ne tegye, almát rakott a salátámba. Ráadásul tojást sem kaptam hozzá. Van egy kajájuk, amit még soha nem mertem kérni, mert úgy hangzik, mint egy szitokszó. Ki akar egy sallert a söntésből a portóis üveggel, miután rendel egy BIFANA-t? Tudod, mi vagy, Bugsy? Ami még nekem erőst életidegen, az a rengeteg pultból vigyorgó színes takony, aminek gyümölcs fantázianeveket adnak, mint például eper. A sütemények viszont világbajnokok, csukott szemmel megyek végig a pékségek előtt, mert mindben volna egy jó kóstolnivaló.

A blogon megtaláltok egy videót, amit belinkelek. Én nagyon szeretem, kicsit Amélie-s életérzése van. Ezt a fajta folkos muzsikát itt a „pimba” jelzővel is illetik, bár biztos van, akinek ez még nem pimba. Hogy mi a pimba, arról fogalmam sincs, de arról viszont igen, hogy késő van, úgyhogy Adeus!

Minden nap megoperálnak. Tegnap először nem történt. Ez úgy lehet, hogy a műtőbe menet a liftnél marcona őrök megállítanak, és megkérdezik, hovahova. Mondom az őszintét: a műtőbe. Műtéted lesz? Igen, ami részben igaz, de mind a ketten másra gondolunk. Én főleg arra, hogy nincs kedvem magyarázkodni, hogy ha itt dolgozom, akkor miért nincs belépőkártyám? Meg egy kávéra. Látod, Bogi, ide is kártyázni jöttem, csak itt adu ász nélkül is én nyerek! Reszkessen a Nimfas corporation, meg akinek piszkos a körme, emelek két banánnal!

Könnyű beleszaladni abba, hogy a portugál ember pont a másik irányból tenné ugyanazt, mint a magyar. Ez szó szerint is igaz, jópárszor beleszaladtam szembejövőkbe a futópályán. Valamiért balra tartanak, pedig a kocsival ugyanazt csinálják, amit mi. Ráadásul a pályán óramutató járás szerint futnak, ami nekem megint csak új. A puszit is fordítva kezdik, adódhatnak kínos helyzetek. A műtőben először a jobb kezemre adják fel a kesztyűt, emiatt kicsit bénázósnak tűnik a helyzet, mert a másik ívódott be. Meg is szokták kérdezni, hogy mosakodtam-e már műtéthez.

Ma volt a Nagy Futás főpróbája. Írtam párszor a futásról, most megmondom, mi az. Úgy képzeljétek, hogy sosem voltam atléta alkat, ezért gimiben és egyetem elején főleg azért futottam, hogy ne csak a tápcsatornám dolgozzon azzal, amit megettem. Étvágytalansággal sosem küzdöttem, a már korábban említett Misi bácsi, tesitanárom néha csak úgy szólított, hogy „Te kis teltkarcsú”. Azért ettől függetlenül mindig mozgásban voltam, rengeteget sportoltam. Egyetem alatt, főleg negyedévben metálhigiénés okokból újra kezdtem a futást, és nagyon benneragadtam. Sokan a napi mozgásuk rutinjának tekintik, de nem szeretik. Ezzel nincs is semmi baj, de örülnék, ha mindenki felfedezé benne azt a tökösséget és örömöt, amit nekem jelent. Elég párszor megtapasztalni azt a szabadságot, amit egy hosszabb táv közben ad. Van még jópár ilyen sport, nekem pl. a kajak, az úszás, a bunyó is. De a futás teljesen más. Érdekes a motiváció is. Van, hogy örömből, van, hogy feszültségből, van, hogy vállalt kötelességből indulok el. A legérdekesebb az, hogy sokszor öngerjesztő folyamat. Elindulok, hogy megbirkózzak valamivel, közben kilépek, más szemmel látok dolgokat. Sokszor egy kreatívabb állapot, motiváció, ötletek, újítások. Nem ritkán egy hosszabb távot pedig az lök meg, hogy a futás közben előbújó újdonságok felpörgetnek, nem érzem a fáradtságot, vagy nem figyelek rá. Emiatt engem a hivatalos versenyek sokáig nem is érdekeltek. Azoknak van egy elképesztő hangulata, ahogy több ezer ember együtt fut, egy tök spéci milliő, voltam párszor. Nekem ettől még a futás elsősorban magánügy volt, vagy csak egy-két emberrel együtt. Az osztályunkon szoktunk agyalni, hogy mivel tudnánk a nem túl rózsás körülményeinken javítani. Volt már sokféle ötlet, aztán júliusban újra a homlokunkra csaptunk: jótékonysági futás! Többen is futunk rendszeresen hosszabb-rövidebb távokat, adjuk ennek hivatalos keretet! Alapítványunk van, csinálunk közösségi oldalt, és osztálylogóval összefirkált pólókban futunk versenyeken. Így is lett, az oldalunkat biztos többen ismeritek. Az osztály megmozdult. Kedves kollégámmal pedig mindjárt a főétellel kezdtük, szeptember félmaraton, október maraton. Ez nekem október 18.-án lesz Lisszabonban. Na ezért a nagy futkosás, meg dobszó. Megy az anélkül is, de így talán magunkon is tudunk segíteni. Egyébként futni kicsit olyan, mintha lazán kötődnél egy közösséghez: szevasz, jól nyomod, fél mosoly, egy elhaló hajrá, és mindenki folytatja. Főleg az idősebbeket jó nézni, ahogy nyomatják. Itt, Portugáliában ez sokkal általánosabb, fittek, mint az őrült. Jó az is, ha ismered a jó technikát, de nekem gyerekkorom óta kedvencem a világ valaha volt legcsúnyábban futó atlétája, a többszörös olimpiai bajnok Emil Zátopek. A mozgáskultúrája a futásnál kicsit közelebb volt a kalapácsvetéshez, ami miatt azt a jó kis olimpiai albumot kaptam herendi nagypapámtól.  Lehet, hogy egyszer én is elmegyek egy edzőhöz, hogy rugdosson meg, vagy szerzek valami okoskütyüt, hogy mérje a métereimet meg az időmet, de nehéz elhinni, hogy ettől lesz jobb.

Még mindig nagyon jó arcok itt. A szembekávézóba' a néni megcsinálja a szendómat ebédre, betekeri alufóliába. Az altatóorvos szerint a miniszterelnökünk az egyetlen karakteres európai vezető. Mindez csak egy kiszólás, mialatt a gyerek arcára szorítja a maszkot, és németül számolja a bárányokat. Közben a gumiarcú brazil gyermeksebész, a nyelvi csodák fő letéteményese az arcomba tolja a telefonját, hogy figyelj, haver, van egy jó hírem. A portugál U21 megcsapta a magyar U21-et, csóró. Egyébként saját bevallása szerint ő itt a "mosca do coco do cavalo do bandido", szó szerint a  bandita lovának citromának a legye.Egész nap a "nothing box"-on nevetnek, aminek a helyi neve "caixa da nada", aki nem ismeri, erősen kötelező. A kórházi kantinban a pénztáros lány emlékszik, és magától adja a dolgozói kedvezményt. A város meg majdnem olyan szép, mint Pécs. 

Nehéz a sorsból kilépni. Engem mindig megtalált a munka. Amikor ötödévesen Lisszabonba kerültem, mindenki végtelen laza Erasmusról mesélt, és az akkori kereséseim szempontjából nagyon jónak tűnt egy könnyebb félév. Semelyik másik portugál orvosi egyetemen nem volt nagy hajtás, morcos katalógus, csak azon az egyetlenegyen, aminek csak portugál nyelvű oktatása volt, és partnerkepcsolatban volt Szegeddel. Nem bántam meg, akkor is helyére raktam, nekem ez jut, jóság. Most, hogy lehetőséget kaptam egy rövid időt itt tölteni, voltak hasonló gondolataim laza estékről, jó kávékról, kapcsolatépítésről, nyelvtanulásról, szakmai sokszínűségről. Na most, ez részben meg is van, egy panaszos szót nem tudnék leírni, mert nagyon vad lehetőségeket raktak elém, hiba lenne nem kihasználni, viszont marha időigényes. Sokat lóg ki a lábom a komfortzónából, már csak olyan apróságok miatt is, hogy nem nagyon sikerült nekem belépőkártyát intézni, és szigorú őrök között kell egy kis fifika, hogy beszédlassító program és helyismeret nélkül a megbeszélt időben a vágyott helyen legyek a kórházban vagy az egyetemen. Oda se neki, általában sikerül, de mindig jókat vigyorgok, amikor az ambulancián ülök, és a prof hahotázva hátraszól: jaaaaaa, most kaptam meg az SMS-edet, hogy nem tudsz bejönni kártya nélkül, haha, oké, jó hogy itt vagy! Néha teszek célzást egy másik kollégának, hogy kicsit kevésbé támadtam fel a zárt ajtókhoz, aki kedvesen mosolyogva bólogat, háááát igen, kártya nélkül nehéz. De a kártya nem siet birtokolni engem.

1 napja bemutattam egy félkész videót a profnak. Az életbe' nem csináltam korábban ilyesmit. Excellent, muito bom! Így kell, kisfiam. Délután aztán rájövünk, hogy van egy sokkal szofisztikáltabb vágóprogram, te, légyszi, csináld már inkább azon! Mennyi gomb van rajta, effektek, felirat, narráció, minden!!! Hát legyen. Tőccsük le. Jogtiszta. Nem indul. Jó öreg torrentinho, adjál nekem filmcsinálós programot! Adok. De egyik sem fog működni, hehe! Amíg ez az agyamig eljutott, eltelt egy kis idő. Én a számítógépeknek nem ismerője, hanem megismerője vagyok. Jelesen megismerem, hogy ez egy számítógép. Azért ciki lenne azonnal feladni, rámegy egy fél nap. Iparkodok a kórház felé, az agyam úgy ég, mintha a pokol tüzét ötszázmilliárd bar nyomás alá helyezték volna. Kijátszom a szekusokat, betörök a kabinetbe, felmarkolok még egy beillesztendő videóelemet ( 5 percben mutasd be a világtörténelmet Mucius Scaevolától Rommelig, de Hadik András meg Ozorai Pipó szeretné látni benne Hamilkar Barkast és Arezzoi Guidót), és azzal a jótanáccsal engednek el, hogy menj be az egyetemre, mert ott meghekkülik a szányítódat Domingosék, jó csapat. Még jó, hogy tegnap voltam az egyetemen, legalább a falakat megtalálom. Domingos és a haverok fél órás váltásokban izzadnak a gépem fölött, szegény egy életgyónáson megy keresztül, de nekik sem sikerül. Rendesek, gyere vissza holnap. A gépem olyan, mint a kamaszkori növekedéssel járó ízületi fájdalom: semmit nem tudunk vele csinálni, de ha nem múlik, gyere vissza később. Jövök, de még fél napom programok telepítésével töketlenkedni nem lesz.

A prof körbevezet a birodalmában: nehezen megszámlálható mennyiségű 2-és 3D-s laparoszkópos torony, amilyenekre otthon a nyálunkat csorgatjuk, itt meg kutyákat és nyulakat operálnak velük. Tényleg nyugat. Igazi csúcstechika, gyermeksebész Disneyland. Ja, bejöhetsz ám gyakorolni...Ezt vártam, benn fogok aludni.

A focis viszonyok továbbra is fanatikusak. A tegnapi járóbeteg rendelésen kiderül, hogy mégiscsak a Benficások sírnak. A Porto szurkolók soha! Ez egy férfias problémát követően derül ki, amihez papírlepedőt kellett tartanom, nehogy a procedúrát a 2 dottoressa meglássa. Ma egyébként nem csak a magyar válogatott játszik Ferrero-szigetekkel, hanem Portugál-Dán meccs is lesz, méghozzá itt, Bragaban! Kicsit későn kapcsoltam, már rég nem volt jegy. Most már időm sem lenne kimenni, pedig elképesztő hangulatú meccseik vannak!

Amúgy megszerettek itt, a nyelvi különbözőségeink miatt az indiánok kedvességgel vegyes tiszteletét érzem, amit ők a félkegyelműek iránt tanúsítottak. Visznek mindenhova, próbálnak segíteni, mint a sportszeletes csávó, vállon veregetnek, ez egy jó pofa! Beszélni hungarogés! Gyere, mondd csak, milyen sérv ez? Lágyék. Nem, papa, ez egy kib...tt sérv, már a múltkor megtanítottuk! Tudod, milyen nehéz ezt megoperálni? Hát még megérteni, amit lelkesen magyaráztok...

Gasztropercek. Portugália a gyarmatok miatt igazi kávé nagyhatalom volt. A korábban említett Salazar elnök nem nagyon támogatta a kávé exportját, ezért csempészösvények alakultak ki a portugál-spanyol határon. Az egyik csempészettel foglalkozó tag nagyot és legálisat álmodott, belekezdett egy családi vállalkozásba. Ezt Delta néven ismerjük. A kezdetben 3 alkalmazottat foglalkoztató cég ma 2000 feletti létszámot számlál, akiket a főnök név szerint ismer. Személyesen gondja volt az alkalmazottaira, és amikor a ’90-es években a Nestlé bejelentkezett egy nagyobb összeggel a tulajdonjogért, nem adta nekik el, mert nem vállalták a garanciát, hogy minden alkalmazottnak biztos helye marad. A kávéjuk is baromi jó, és elég sokfélét lehet kapni belőle a boltokban. Nem egy falanszteres kapitalista sztori.

Ember tervez, az eső meg permetez. Bizony, eredetileg ma reggel egy több órás hegyi futással indítottam volna, de olyan vihar van, hogy szó szerint vízszintesen esik. A szemközti 10. emeleti lakást nehezebb lesz eladni, mert a hirdető transzparenst épp most gyűri le az orkán. Itthon maradok ahelyett, hogy hazamennék, és dolgozgatok. Van mindenféle csinánivalóm, például videókat kell összevágnom. Arról már lemondtam, hogy ezt a kórházban tegyem, bár egy kémjátszmához elegendő instrukcióval láttak el, hogy bejussak  az orvosi szobájukba. Hát, mágneskártya és helyismeret nélkül odatalálni nem volt egyszerű, tényleg egy viharvert CIA ügynököt is leakasztottak volna, mielőtt kiüti a lift tetejét, és a szellőzőrendszeren át a gyermeksebészek számítógépe elé huppan. Csúszatatott infókkal (az elsőn a sürgi van, ott nem kell kártya) többszörös lift átszállással, tök véletlenül találtam magam a jó helyen. Az ajtó melletti trezorban beállítom a számkódot, ettől lenyílik, és benne rejtőzik a kulcs!!! Mi lett volna, ha csak úgy adtok egyet?! Vagy itt kulcsfedezet van az arany helyett? Még jó, hogy a trezorhoz nem kell sorszám! Rájuk rúgom az ajtót, sehol senki. (Szombaton?)  A gép szeretné, ha tudnám a jelszót. Ezt én legalább annyira szeretném, mert tegnap a laza kolléga azt állította, hogy nem kell. SMS egy másik kollégának, türelem. Aztán elveszik, elindulok haza, félúton jön a válasz a jelszóval. Megy vissza a túró.

Itthon nagy a pörgés. A lakótársam 2 kis jófej poronttyal, és gyakran fordulnak meg vendégek is. Ők a Zöld-foki szigetekről származnak, Afrika nyugati partja mellől, ami régen portugál gyarmat volt. Az egyik vendég, Dulce, metálhigiénés nővér, egy konferenciára jött. Széleskörűen kitárgyaljuk a zöld-foki, a portugál, és a magyar pszichoszociális hálót. Az angolja nagyon hasonlít a portugálomra, ezért tényleg könnyebb beszélgetni. Lesütnek-lefőznek pár hazai kaját, a banános palacsinta receptje már az enyém. A tegnap esti egytál a cachupa névre hallgat, van benne bab, csicseriborsó, csülök, kóbász, zőccségek. Jóféle, hozzá sült vér dukál, és valami különleges, tipikusan zöld-foki kísérő, amiben az alföldi töpörtyűre ismerek! Háhááááá, őseink ott is kalandoztak! Fővárosa Praia, etimológiailag az „apraja” szóból származhat, tényleg nem nagy szigetek. A cachupának nem volt ideje vérré válni bennem.

Dulce-szal egyébként volt egy jófej interakcióm: fölérek a lifttel, ott áll az ajtó előtt. Csá,mivan. Minden királyságos. Mit csinálsz? „tocei muito”-amit én úgy értek, hogy játszottam egy hangszeren, a tocar ezt jelenti. Mondok, jó, bár egy rozsdás fél dorombot nem látok a kezében, és nálunk amúgy sem általános jelenség a panelgrundon gyakorolni. Beszélgetünk 5 percet az ajtó előtt, már mennék be, amikor megkérdezi, hogy nem akarom-e beengedni. Mondok, de. Akkor esik le, hogy ők a csengetést is így híjják. Játszott a csengőn, de nem engedték be. Nem gyakorolt eleget. Széltolók gyöngye, nem mehetsz a házi hangversenyre, Miklós bácsi nem farag nádat az oboádba gitárpengetőn. Akkor Portugáliában mindenki zenész, aki be tud csöngetni?

A kedvenc kávézóm nem ver át. Egy portugál sráccal beülünk egy sörre, a kávésnéni épp a térképész bácsi arcáról törölgeti a kávét. Nyugdíjasklub és kávészentély. Hoz sört, (melyiket a kettő közül?) meg ajándék kókuszos sütit. Van, ami nem változik. De nekem az egész ittlét ilyen, nem volt nehéz egy másik várost megszokni. Ugyanaz a szakadt fekete jakó, ugyanaz a koszos bringástáska az oldalzsebben a szótárral, a sok világos macskakő, azok a zseniális keskeny, színes házak a csempékkel és a kovácsoltvas erkélyekkel, gyalog mindenhova, mi hol a legolcsóbb, merre lehet futni, és ha még egyszer megszólalsz portugálul, előrántom a szótáramat. A portugál srácról kiderül, hogy nem játszik semmilyen hangszeren, állítása szerint csak kapucsengőn. Szívassatok szegény magyarokat helyi poénokkal, de legalább ez is nevet kap.

Legyen itten szó igazi muzsikáról is: belinkelek egy videót. Egy Zeca Afonso nevű énekest hallhattok rajta, akit én csak a portugál Cseh Tamásnak szoktam hívni. Ugyancsak a ’60-as, ’70-es években harcolt a rezsim ellen, amit egy Salazar nevű diktatórikus elnök uralt. Egy volt tanárom szerint ezzel a dallal indult meg egy virágotapuskákba, monnyonle folyamat, ami megdöntötte a rendszert 1974 április 25.-én. Lisszabon ikonikus hídja nevében ezt a dátumot viseli. A különbség, hogy ő itt kommunistaként volt ellenfél. A címe szabadon azt jelenti, hogy „hozz egy másik  barátot is”- hallott már valaki hasonlót Magyarországon :) ?