És akkor úgy higgyétek el, hogy mégiscsak van posta Braga-ban! Az elmúlt 2 nap éjszaka értem haza, esélyem nem volt levelezni. Egy zsaru mondta el, merre. Ki nem hagynám a sorszámot, persze nem a rendőrhöz, hanem a postáskisasszonyhoz. Értettük egymást, de azért érezhetően Vanek úrnak nézett. Odafele kávé a legkedvesebbnél, a sikeres postai kör után a jó öreg térképész bácsi ugyanott  kavargatta a magáét. Jól van, kisöreg, megtaláltam, ezt keretbe raktuk, a 2 nap a diplomáciai határon bőven belül van. A főtéren a gesztenyesütögető bácsi (Anna, a gatyánkat ott hagytuk volna), a sérültekből álló népviseletes tánckar, a tábla szerint „Szent Benedekecske kicsiny zarándokocskái”, a brazil dobegyüttes a sambatáncolás Leilájával, csak itt rohamkések nem repültek, sokkal inkább a taps.

Fel a felszínre, be a boltba. Amúgy itt vasárnap hiába keresel szatócsokat, azok javarészt pihennek. Újra megszokom, hogy vasárnaponként „a folyók mind a plázákba folynak” (Colombre band). Behúzott nyakkal kommandózok a halaspult mellett, amióta pár napja egy félreértett promóciót követően 2 kiló lazacot kényszerültem egy kosárban hagyni a zöldségpult mellett, mert az a 20 euró ellenérték nem zörgött a zsebemben. Sunnyogási sorszám nincs. Kár, hogy Marci keresztfiamat nem vonhatom bele a rosszalkodásba, elvégre ez a dolgom, nem?

Lassan leesik, hogy itt a kutttyát nem érdekel, hogy közerkölcsi határokon belül mit művelsz az utcán. Fülemben a megunhatalan Colombre band, Hamu a hamuhoz. Váray Laci zseniális: a refrén az Egri csillagok német pattantyúsának szavaival, és a kegyetlenül eltalált sorok: „ez egy állat, neki a karma/ csak annyi, hogy tudja, hogy élni akar ma”. Ez utcai csettintgetést kíván,bele is állok, persze csak bal kézzel, jobbal sosem ment. Ez akkor manifesztálódott, amikor néptáncon a lögényesben kellett volna, de a végeredmény olyan lett, mint a kórusban a tátogás, gyere csak, Paganini, hazudsz, neked tényleg hegedű van a tokodban!

A mai szakmaiságról csak annyit, hogy jókat tanultam, és tudtátok, hogy Hasfelmetsző Jack a hypospadiasisa okozta komplexustól vezérelve követte el a bűncselekményeit?

Ma is sikerült futni, sokat erősítem a térdemet, az előző versenytől rottyon van, lekopogom, rendben van, a 15-öt bírta, holnap kiderül a hatása, addig is jön a bosszús térdek éjszakája. A futópálya mellett van egy pöpec szabadtéri kondi. Éppen ott hajtottam igába magamat egy Eu-konform kínzóeszközön, amikor a szomszédos ergométeren egy 70 körüli úr bukkant fel, kifogástalan, és élére vasalt, duplasoros öltönyben, azonnal elkezdte pörgetni a mókuskereket, én meg csak sasoltam, tud ám élni. Egyébként már hozzászoktam, hogy a pályán 50-60 közötti embörök teljesen vállaható tempóban repesztenek szembe.

Ki ne maradjon a gasztrojóság: van itt egy olyan esszencia, hogy creme/doce do ovos, amit főleg tojáskrémnek lehetne fordítani, de igen messze van az általunk ismert majonézes kenyérrevalótól, mert édességekbe pakolják. Ez olyan általános kovász féle, amiben nem látod, abba töltve van, és olyan sok, hogy kell lennie egy helynek itt, ahonnan feltör. Az íze vitatott, de Henkel minőség, mert én mindig érzek benne egy csipet mosóport. Ettől időnként kicsit francia fogoly jelleggel kóstolgatom, töltök majd egy képet, ami nem saját, ezért jó minőségű. Kezicsókolom!

Akit a műtő füstje megcsapott, az én vagyok, mert annyit operáztunk ma, hogy csak füstölt. Felesleges aggodalom volt, hogy az első műtétről fél 9-kor elkések, mert nagy lelki békében kávézott a teljes búcsúért az anesztézia. Ha a mai napnak egy filmszerű címet kéne adnom, akkor Stan and Pan után szabadon a Millard and Snodgrass mellett döntenék. (Ez két szerzői névvel ellátott műtét). Nem akarom túlszakmázni, a fontos, hogy ma már két műtétben is asszisztáltam, ezek laparoszkópos sérvműtétek voltak, ami helyi specialitás. Az első közben eljött az elkerülhetetlen, a szükséges járulék: megvitattuk egymás nyelvének habarcsait, a szaporító többeseket,egyszóval kárimkodni tanítottuk egymást. Miért megy ez olyan könnyen? Semmi akcentus, egy nógrádi parasztbácsit nehezebben értenék meg, mint a portugál adjunktust. Az első műtét utáni mentálhigiénét szeretném nektek részletezni.

Egy rendkívül ügyes és aranyos, 4-5 éves kisfiút frissen ébresztve kivisznek az őrzőbe. Ki tudja miért, a gyerek rí. Az operáló orvos (a magyar cifrabeszéd avatatlan prókátora, önjelölt néprajzkutató és etimológus), Ángelica szíve minden szeretetével a következő szavakkal nyugtatja: egy Benfica szurkoló nem sír! Na most itt álljunk meg egy szóra. Ha létezik vallás Portugáliában, akkor az a focihoz köthető (vagy ahogy drága jó Misi bácsi, gimnáziumi tesitanárom nevezte: örömteli láblabda). Csak a személyes intelligencia szab határt a vérontásnak, ha egy Benfica és egy Porto/Sporting/Braga szurkoló kerül interakcióba. A fenti vígasztaló mondat otthon így hangzik: figyelj csak, szívem, ne sírjál. Ne sírj, mert kisfiam, ha még egyszer megmukkansz, te az életben nem nézhetsz többé a Ferencváros címerére. Se erkölcs, se erő,se egyetértés, semmi! Töröljed kifelé Albert Flórit, Géczi doktort meg a Lipcseipetit!

A műtéti program végére a hangulat a heliportra hág. Az operatőr szintén gitáros, bekér egy Dire Straits maratont (fölényes mosollyal elmorzsolom a Knopflermárkdebrecenigyerekvolt rigmust), és a műtét végén a brazil műtősnővel lenyomnak egy laza swinget. Előkerülnek a léggitárok, dúdoljuk a szólót, a gyerek meg gyógyul.

( Vigyázat, szókimondó szakmai szövegek – egy Ganxta Zolee kazettáról loptam)

Ma is elmentem bújócskázni a kórházba. Most a második emeleten húztam meg magam, ott van a műtőblokk. Erről nagyon sok besenyős szóviccet lehetne lehúzni, mindenkit megkímélek tőle. Önjelölt mentoromtól, Ángelica-tól kapom az sms-t: oldd meg, haver, bocs, kések. Nem lehet akadály, és néhány percen belül a 10-es számú műtőben landolok műanyag tunikában, ahol egy törpilla habitusú, végtelen kedves aneszteziológus hóna alá csap és elvisz, hogy együtt megvizsgáljunk egy ukrán kisfiút. Szívélyesen bemutatnak: figyeld, itt a szomszédod! Szegény anyuka kínos mosollyal próbálja kezelni a helyzetet, ami olyan, mint a régi vicc, ami szerint a varjú és a pacsirta mindketten énekesmadarak, csak a varjú levelezőn végzett. 10 körül berongyol a főnök, akinek az ittlétemet köszönhetem. Seperc alatt leoperál két laparoszkópos sérvműtétet, tényleg teljesen odavan a technikáért, és valódi küldetéstudattal próbálja meg terjeszteni, ezt nekem is többször kifejezi. Magyaráz, fényképeztet, büszkélkedik, mesél a fejlődésről, és a végén kiböki, hogy szeretné, ha az ittlétem alatt egy videóelőadást készítenék egy ’16-os kongresszusra. Huhh. Ilyet még nem igen próbáltam, de lelkesen bólogatok, majd csak lesz valahogy. Lógjon a lábad Khárón csónakjáról, kiscsávó, itten te ne henyélgessél!

Lazák, mint a rigalánc. Este fél 9 tájékán van vége az utolsó műtétnek, sehol egy ideges beszólás, sőt, végigpoénkodják a napot. Ha csak ennyit viszek haza, már rengeteget kaptam. A felszerelést nem is részletezem, terülj-terülj műtőasztalkám, azt már meg sem merem kérdezni, hogy a műanyag trokárokat sterilizálják-e. Kikiáltanak mumusnak, ma annyi féle trógerség történt a műtőben, mint előttem soha, persze, mi más lehetne az oka, mindig a kicsit bántják. Ebédre lazac babbal, jó öreg Charlie Firpo, fogadjunk 5 centben, hogy gyorsabban iszom a narancslevet, mint ahogy facsarod.

Elképesztő sportkomplexumot találtam, már a második futás térdfájás nélkül. Nem is baj, alig 3 hét múlva lesz a Nagy Futás napja, köll a tréning. 

Ma is kajával zárok: képzeljétek, van itt egy olyan édes süteményféleség, aminek a neve Sortído Húngaro, ami szabad fordításban magyar válogatás, és valahol az ischler meg a között a lengyel  teasütemény között van, aminek a lekvárjában ziher, hogy otthagyod a fogadat. Dobok róla egy képet. Egyetek jót, ha tudtok!

Meg is számol  gyermeksebész háromféle munkakezdést : hetet, fél nyolcat, nyolcat, el ne kezdd, mielőtt pirkad! Nem tudta ezt atyánkfia, s röhög rajta Portugália!

Szóval az első napok elővigyázatosságával, és az otthoni rutinnal a könyökömben felcaplattam a kórházba fél nyolc előtt. Egy domb tetején van, 10-15 pecre a házamtól. Gyanúsan vihar előtti csend volt az aulában, csak annyit tudtam, hogy az 5. emeleten kell a titkárnőt keresnem. A kórház 5 emeletes, minden nemű és korú beteg ellátására alkalmas, de szerintem eredetileg csak gyermek ellátásra szánták, mert a világ legtökéletesebb bujócska maratonjait lehet benne rendezni, ráadásul praktikus is, mert az egy hét után előkerülő exsiccalt gyerekek egyből kaphatják az infúziót. Komolyan mondom, olyan érzésem volt, ahogy a labirintusban próbáltam támpontot találni, mintha egy új Bourne-rész főszereplője lennék. Meg sem lepődtem volna, ha valamelyik tűzlépcsőről egy orvosnak álcázott Martin Sheen ugrik elő. Na aztán csodával határos módon megtaláltam a titkárságot, ahol fél 8 magasságában nem volt az a kifejezett nyüzsgés.

Kicsivel 9 után kocogott be az első orvos. Nagyon rendes volt, leviziteltünk. Itt egyébként összesen 6 gyermeksebész dolgozik, lévén hogy nem látnak el traumát. Ma csak ambuláns betegeket néztünk, mert négyen távol voltak. Megnéztük a holnapi műtéteket. Tényleg amit lehet, laproszkóppal operálnak. Múlt héten ügyeletben azon viccelődtünk az ügyeletes műtősnővel, hogy a sinus pilonidalist szkóppal kéne operálni. Hát itt ezen nem nevetgélnének sokat, mert tényleg szkóppal műtik! Megtudtam azt is, hogy a cellularis adhaesiot itt a „colada” jelzővel illetik, ami nekem eddig egy koktélt juttatott eszembe, de tudok alakulni, ha a helyzet kívánja.

Délután megtaláltam Portugália legkedvesebb kávézóját a legkedvesebb kávésnénivel. Megírtam pár képeslapot, és a „merre a posta” kérdésemre a kávézó összeállt, és együttes erővel elmagyarázták, majd egy 80 körüli bácsika (szövetgatya, üngmellény) magához kérte a szót, és reszketeg kézzel skiccelt egy kincskereső térképet, olvadtam. A néni még becsomagolta a mangómat egy papírzacskóba, ezzel bebiztosítva, hogy ne akarjak másfele kujtorgni, ha kell egy kis koffein-na meg egy jó szó. A bácsi térképe nem funkcionált. Az is lehet, hogy réges-régen volt ott egy posta, amit ő Estação Correios-nak írt. Ez posta állomást jelent, el is képzeltem, hogy tajtékos lovakat cserélgetnek a futárok a pihentekre, tényleg rég lehetett.

Egy kis gasztronómia: itt a hot-dogot cachorronak hívják, ami végül is egy combos tükörfordítás, lévén ez kutyát jelent. Otthon a rossz nyelvek szerint kutyát csak a kínaiban kapsz.

Jó, elhelyezkedtem, megvolt az első futás, az már látszik, hogy virágzó futókultúra van Braga-ban. A lakótársam, Hérica sok tippet adott kultúr-sport vonalon, de végül a tapasztalás győzött. Kora reggel felébredtem, először felsétáltam a kórházba, hogy holnap ne tévedjek el, aztán az egyik legnagyobb helyi nevezetesség, a Bom Jesus do Monte felé vettem a lépteimet. Ez –ahogy a nevéből következik- az egyik környező domb tetejére épült katedrális, az előzetes ismeretem csak annyi volt róla, hogy jó sok lépcső vezet oda, és jó az esti panoráma. Ez igaz, sőt a nappali sem kutya. A történelméről csak annyit, hogy jó csomó átépítésen esett át, a mostani formája késő barokk-klasszicista elemeket hordoz, és egy erőst cikcakkos lépcsősor vezet fel hozzá, én 594-et számoltam meg. A hagyomány szerint a felmászó zarándokok megtapasztalják a világi érzékek és a lelki erények közti kontrasztot. Személyesen nem tudom alátámasztani, de megtapasztaltam a városi beton és a hegyi földes futópályák közötti különbséget, ugyanis zseniális erdei terepfutó pályát találtam. Csak az a retek bal térdem szűnne meg szórakozni velem, hogy végre nyomathassam teljes gőzzel.

Nagyon érdekes a magyarok itteni megítélése. A mai tapasztalat: a reggeli misében a pap negatív hangsúllyal beszél a magyar menekülthelyzetről. Nem sokkal később egy Porto-mezes széjjelvarrt, úgyszólván csaknem ép fogazatú úr rehabilitálja a magyarságomat, miután lehúz egy staubbal, és egy kis időt szán rám.

Braga egyébként Portugália emblematikus vallási központja. A délutáni sétám során bebizonyosodott, hogy az egy főre jutó templomok száma kb. 3,6. Kicsit becsapós is, mert eléggé hasonlítanak, és nézel, mint Micimackó és Malacka a hóban, hogy akkor ezt most láttam már, vagy valaki magával hozta a menyét?

Persze, hogy az új albérletemben robbantom magamra és környezetemre életemben először a literes mosogatószer felét, de végül elkészül a portugálok és a korábbi gyarmatok kedves étele, a feijoada.

Holnap első nap  a kórházban, ki tudja mikor, de még küldök füstjelet!

Itt vagyok, és már sok minden a helyén van. Talán sokan tudjátok, hogy sok-sok ideje már jártam egy kicsit hosszabban Portugáliában. Akkor ötödéves voltam, és Rotterdami Erasmus segítségével Lisszabont céloztam meg. Nem lőttem mellé. Bennem maradt a saudade Portugália irányában, ez amúgy a portugálok egyik nosztalgikus alapérzése, kicsit rokonságban áll a mi közismert sírva vígadásunkkal, de jóval érzelmesebb, és honvággyal, vágyakozással kevert. Idén márciusban egy tanfolyamon vendégünk volt egy portugál prof, aki meghívott az osztályára gyakorlatra, így lett a következő állomás Braga. Nem is volt egyszerű mindent lezsírozni, csak apróságképpen az utolsó otthoni napon sikerült szállást szerezni. Az, hogy ez egyáltalán megoldódott, egy magyar-portugál párnak köszönhető, akik ismeretlenül is úgy bedobták magukat a szervezésbe, hogy le minden kalappal.

Jót repültem, de úgy szédszedte a landolás a fülemet, mint még soha. Legalább volt mire fognom, hogy nem értem, mit beszélnek. Kati, a magyar fele az említett párosnak kijött elém a reptérre, és pikpakk ledúrtuk a praktikus szerveznivalókat: buszjegy másnapra, Sim-kártya, kaja, aztán hazalibbentünk a 30 kilós tornazsákommal.  (Ezúton is köszönet Nekik!) Zseniálisan aranyos kiskölkük van, aki viszont este már nem fogadott vendégeket, valószínűleg nem húztam sorszámot hozzá. Ez azért is megér egy félkövér hangsúlyt,mert a portugálok a sorszámhúzás tyrannusai; már legutóbb is feltűnt, hogy enélkül maximum egy sovány levegőt tudsz venni, és tényleg láttam olyan helyet, ahol a sorszámhoz is húztál sorszámot. Lehet, hogy a brazil esőerdők pusztulásáról szóló mondákat nem is az amerikai gyorséttermek idézik elő, hanem a korábbi gyarmatosító anyaország! Tudtak újitani, most az áruházban a konvencionális (pék, húsos, halas, kutyafülés) húzásokat követően kellett húzni a kasszánál, ami alapján a rajtvonaltól a megfelelő pénztárhoz irányítottak. Komolyan gondolkoztam, hogy elküldöm a MÁV-nak a szabadalmat, hogy megoldódjon Kelenföld baja.

Megetettek, felszereltek címekkel, telefonszámokkal, és alámtoltak egy kanapét, már rég aludtam ilyen könnyen el. Reggel egy galão (tejeskávé), aztán szög az Oriente pályaudvarra, persze, hogy a másik irányra szálltam fel, de így sem késtem el. Volt egy kis csörtém a buszsofőrrel, aki nem értette, mi a rossebnek nem rakom oda a tornazsákomat, ahova kéri, én meg nem értettem, mit mond. Egyébként ebben a tudatlanságban van valami jó is: érted, hogy éppen lecseszve vagy, de nem tudod meg, kidet szidják.

Erről egy korábbi történet jutott eszembe: még erasmusosként egész tűrhetően fejeztem ki magam portugálul, de a megértéssel finoman szólva is voltak problémáim. Képzeljétek úgy, mintha Donald kacsa nyelve alá egy barackmagot erőltetnénk, és az eredeti sebesség négyszeresére felpörgetnénk, amit mond. Na így voltam a portugál nyelv megértésével akkor (és most), amikor kiselőadást kellett tartanom a csecsemőtáplálásból. Ezzel több fejvakarnivaló is van: nekem régen volt, én még nem csináltam bántóan sokat, az meg szóljon, aki portugálul jobban táplál. Na, el is mondtam, amit egy személyes értékelés követett az expert gyermekdoktortól a következőképpen:

Expert: Peter, egész jól beszéled a portugált, de még nem jól érted.

Én: bocsánat, nem értem   (zörög a sárhányó, aki ismeri a klasszikust)

Na, a csomag a helyére került, én meg bőrülésbe, ablak mellé. Portugália még autópálya mentén is gyönyörű, meg volt egy kis időm tanulni (át kellett nézni a váltsunk angolra, ismételje el lassabban, mindegy, egyetértek, előkapom a szótáramat kifejezéseket)

Braga,baby (bocs, Misi). Van itt minden: egyetem, vallási központ, első osztályú focicsapat, stadion sziklafallal, és gyermeksebészet is haladó laparoszkópiával. Lehet véletlen, hogy a taxiban az a régi potrugáliai aposztrof szám megy? A tízes panel aljában a kisboltból felhívják a főnénit, aki nem is néni és egy kétéves gyönyörű kiskölökkel lejön, kb. csak magyarul nem beszél, zöld-foki, csakmint a lisszaboni szobatársam. A szoba tényleg jó, és semmi sincs túl messze. A mekiben még mindig kapsz sört, pékség kormányrendeletre 5 méterenként, és mindegyikben nagyhangú, vidám portugálok beszélgetnek ugyanúgy. Első franceseinha, pastel de nata, superbock, mégmiondigtúlgyorsanbeszéltek, tudommárdélutánvanakkorbocsboatarde, az a jó öreg besózott tőkehal (bacalhau), amitől az a frankó penetráns és sehol máshol nem érezhető portugál boltszag terjeng, már látom azt a rengeteg lazacot a pocakomban, csak azt mondjátok meg: hogy a túróba van az, hogy ha kimész külföldre, paranoiásan függsz attól a 4 szétnyomott túróruditól, amit mind közül a leggondosabban csomagoltál be?!